Új bejegyzés Frissítés

2005.12.13. 10:35

A gyülölett verse   Becsaptalak és megaláztalak, legvégül elhagytalak kedvesem. Ha tehettem, a szíved összetörtem, mikor kellettem, inkább megszöktem. Kinevettelek, ha igazán szerettél, imádtalak, ha értem könnyeztél. Könyörögtél? Megvettetelek. Kínoztalak, hogy egy kicsit szeresselek. Hibáztatsz? Többet ne remélj! A tegnap elmúlt, ilyenné te tettél." Nekem ez tetszik amugy meg Jim Morrison emlékére lett ez beirva! Gólya

2005.12.12. 19:42

Boldog vagy e akkor... Bódító gondolatok sokasága Táncol képzeletnek határán, Bohó eszmék torzult világa- Töpreng s remél agyaknak tudatán! Meredten ül felhők szegletén, Magára maradt a csodás szerelem. Újra fogja lantját, esztelen Énekel, szíveknek csillagrendszerén! Repkedve száll a szó: magánvélemény! Kering galaxisok hálóján, S csillagok fényén társára talál, Már vezet fodros tengerén! Csupán játékszerünk vagy ember, Lehet bár cimborád a balga erény, Boldog vagy e akkor ha lelked szeret, S szíveden remeg a remény? Látogass meg Te is: Emberi Dolgok

2005.12.07. 11:51

Gyűlölöm a holdat, és félek tőle, mert fénye néha ismeretlenné és ocsmánnyá tesz ismerős és kedves jeleneteket is. Kísérteties tél volt, a hold megvilágította az ódon "kertet", amelyben bolyongtam, kísérteties tele a természetnek, a nyirkos levéltengernek, amelyek szilaj és sokszínű álmokat hoznak. Amint a sekély, kristályos patak mentén ballagtam, szokatlan, sárga fényű fodrozódásra figyeltem föl, mintha a derűs vizeket ellenállhatatlan áramlatban vonzanák magukhoz különös, nem evilági óceánok. Némán, szikrázva, ragyogóan és baljósan sietett az a holdtól elátkozott patak, ki tudja hová, a hideg szél sorra rázta meg a haldokló természet virágait, és azok kétségbeesetten hullottak az áramlatba, még egyszer visszanéztek, a holt arcok baljós belenyugvásával, hogy aztán iszonyú örvény hánytorgassa tova őket az ívelt híd faragott kövei alatt. Amint tovafutottam a parton, közömbös lábbal tiporva alvó virágokon, az ismeretlen dolgok félelmétől és a halott arcok vonzásától megtébolyodva, láttam, hogy a kert nem akar véget érni a hold alatt, ahol nappal falak voltak, ott most fák és ösvények, virágok és bokrok, kőbálványok és pagodák új látképe bukkant föl, a sárga csillámos patak pedig a füves partok között kanyargott, a groteksz márványhidak alatt. A halott arcok  ajka szomorúan suttogott, kértek, kövessem őket, én pedig egyfolytában mentem, míg a patak folyóvá változott, azután hullámzó náddal borított mocsár lett belőle, majd fénylő homokos part egy névtelen tenger mellett. A gyűlöletes hold ott ragyogott a tenger fölött, melynek néma hullámai különös illatot leheltek felém. Észrevettem, hogy eltűntek az arcok, szerettem volna egy hálót, hogy elfoghassam őket, és megtudhassam tölűk a titkokat, amit éjszaka a hold bízott rájuk. De ahogy a hold nyugatabbra siklott, az apály pedig visszavonult a mogorva partról, vén tornyokat pillantottam meg, amelyek csaknem teljesen előbukkantak a hullámokból, és tengerifűvel benőtt fehér oszlopokat.  Éreztem, hogy erre az elsüllyedt helyre gyűlnek össze a halottak, megremegtem, és már nem akartam beszélni az arcokkal. Mégis, mikor észrevettem messze a tenger fölött egy fekete keselyűt, amelyik az égből ereszkedett alá, hogy pihenőt keressen egy hatalmas korallzátonyon, szívesen kifaggattam volna, kikérdeztem volna azokról, akiket élő korunkban ismertem. Kikérdeztem volna, ha közelebb jön, de hát nagyon messze volt, és már nem is láttam, mikor megközelítette azt a gigászi zátonyt. Figyeltem hát az apályt, ahogy húzódik vissza a süllyedő hold alatt, és láttam a ragyogó tornyokat, a halott csöpögő város tornyait. miközben bámészkodtam, orrom megpróbált bezárulni a világ halottjainak minden parfümöt lebíró bűzeelőtt, ezen a lehetetlen és elfelejtett helyen gyűlik össze a temetők minden húsa, hogy kövér tengeri férgek lakmározzanak rajta. A gonosz hold már nagyon alacsonyan függőt e borzalom fölött, de a tenger dagadt férgeinek nem is volt szükségük holdfényre a zabáláshoz. Amint figyeltem a tengeri pondrók mozgását jelző vízfodrokat, új borzongást éreztem onnan ahonnan elröppent a kondor mintha húsom szememnél előbb érzékelné a borzalmat... Nem ok nélkül borzongtam, mert amikor fölemeltem a szemem, láttam, hogy a vizek már nagyon alacsonyak, java részét feltárták a hatalmas zátony, amelynek korábban csak a peremét láttam. És mikor odanézve láttam, hogy a zátony csak fekete koronája egy ijesztő alaknak, amelynek szörnyeteg homloka tompán csillogott a halvány holdfényben, míg hasított patái odalent taposhatták sok mérföld mélyen a pokoli fertőt, sikoltottam és sikoltottam, nehogy a rejtett arc a vizek fölé emelkedjen, és nehogy a rejtett szem rám nézzen, miután a vigyorgó, alattomos, sárga hold már elosont.        És hogy e kegyetlen lénytől meneküljek, boldogan, habozás nélkül rohantam a bűzös posványba a hínáros falak, elmerült utcák közé, ahol a kövér tengeri férgek zabálják föl a világ halottait. ......................      Gólya

2005.12.07. 11:50

Érzem pengém hideg élét aztán a vér melegségét, végigfolyik a testemen, csorog csendben a földre le. Vörösen rikít a fehér kövön elragadott e kíngyönyör. Állok remegő kézzel nemsokára vége ennek vége a sok kínnak, búnak miért lennétek szomorúak? Rég vár rám a pokol szája Lökjetek hát bele bátran! Nem tudok már sírni sem elnyelt ez a bús verem. Nem akarok többet élni nem akarok árnyék lenni! Senki vagyok, a semmi vár, jöjjön hát a víg halál! De, ó nem, ezt nem tehetem küzdenem kell minden percben küzdeni a szebb jövőért, megtudni hogy mit rejt e lét. Kezem nyújtom hát neked fogd meg kérlek, segíts fel! Kiáltani szeretnék, ordítani, törni, zúzni nem akarok elbúcsúzni! Egy célom van, egy talán, boldog lenni, élni már! Egy lány.......

2005.12.07. 11:49

Lebegő Halál   Suhog az éjsötét szárny, Valahol mozdul az árny. Lágyan az égbe szökken, Emberről-emberre röppen. A holdfény csillog testén, Vér szárad éles késén. Szeme vörösen izzik, Majd hirtelen ugrik.   Ennyi volt, idáig várt rád, Nézi kiáltásra nyíló szád.   Halkan rád veti magát, Nevetve használja karmát. Megindul majd lesújt a kés, Nincs haladék, nincs menekvés. Látod ahogy lassan száll, Jő feléd a lebegő halál.   Black Rat

2005.12.07. 11:47

Egy torz művész voltam. A falaimon groteszk, furcsa bizarr festmények díszelegtek. Valamint egy festőállvány és rajta… Volt még benne egy íróasztal előtte ablak ami egy templomra nézett. Egy sötét elhagyott templomra. Említetem hogy elvont ember voltam. Így nem meglepő hogy tanulmányoztam a templomot és a hozzá kapcsolodo mende mondákat. Asztalomon újságkivágások, beszámolok voltak, amik egy szekta tevékenykedéséről szóltak. Valószínűleg ezek csak helyi mende mondák voltak nem is nagyon vettem ezeket kézpénznek. Érdekelt a templom így az sem meglepő, ha azt mondom, hogy éjjelente is figyeltem, vizsgáltam, amire emlékszem kristály tisztán az egy megfigyelés… hogy minden madár nagyívben kerülte. Ha netán a közelébe kerültek, akkor fejvesztve magukból kikelve menekültek. Később mikor már szinte mindig csak az járt eszembe a templom elindultam hogy megnézem közelebbről. Mikor nem találtam elsőre nem is lepődtem meg… sokat látott ember vagyok. Mikor próbáltam útbaigazítást kérni senki nem tudott, segíteni csak érthetetlenül motyogtak és jeleket rajzoltak az ujjukkal a levegőbe. Egy rendőr tudott nekem érdemben segíteni. Bár ő is nagyon szűk szavúan csak annyit mondott hogy inkább ne háborgassam az ismeretlent. Végül csak megtaláltam azt a templomot. Halottam én is mende mondákat erről a helyről de nem voltak számomra hitelesek. Kapui be voltak zárva így keresetem más bejáratott. Körbejártam a helyett így végül a kerítés mellett dőntötem, ott mászok be. Mikor lábamat átlendítetem láttam, hogy néhány gyereket terelnek be a házba és a felnőttek, pedig valamiféle jeleket rajzoltak ujjukkal. Kerítésen sikeresen átjutva a templomot jártam körbe. Furcsa mód itt is minden ajtó be volt zárva, reteszelve. Csak egyetlen egy lehetőséget láttam a bejutásra, ha az épület tövében találhat lyukon mászom át. Így is tettem. Odabent alig láttam valamit, a pincébe voltam. Nem találtam semmi érdekeset csak por lepte mindenséget. Tovább álltam valami lépcsőt kerestem, ami felvezet a templom szintjére. Furcsamód rossz érzés kerített hatalmába mintha figyelnének. Miután a szemem kezdte megszokni a fény hiányát, láttam, hogy minden fele pókhálók és a vastag folytogato por tanyázik. Bár a padok is nagyon porosak voltak mégis lehetett látni rajtuk a díszítéseket bár hozzá kell, tenni a motívumokat nem ismertem fel. Megszokva a sötétséget elhatároztam, hogy be kell jutnom a toronyba. El is indultam az állomásomra. Ahogy közeledtem egyre furcsábban, éreztem magam. Az a bizonyos érzés egyre erősödött bennem. Egyre jobban éreztem azt a figyelő szempárt a hátamon. Mikor megtaláltam a toronylépcsőt egy percig sem haboztam gondolataimmal azonnal elindultam felfele. Sajnos csalódnom kellet, nem tudtam feljutni. ....Szorult a csapóajtó… Kissé csalódottan indultam vissza, éreztem, hogy mióta itt vagyok valaki vagy valami figyel ez az érzés most is megvolt jólehet most erősebben érzetem, ez furcsamód rosszul eset pedig szeretem a bizarr dolgokat. Mire kikeveredtem a templomból, láttam esteledik – észre sem vettem menyire elszaladt az idő. Miután hazaértem belevetettem magam a munkába áttanulmányoztam néhány régi iratot. Többek között egy néprajz jelegű könyvet mely az itt lakok mendemondáit tartalmazta. Voltak benne olyan részek melyeket kihagytam nem tulajdonitotam nekik nagy jelentőséget, bár egy ilyenbe találtam, meg amit kerestem ez idáig. Megerősitete az én teóriám miszerint az épület pusztulása elején egy szekta vette birtokba. Hogy mi célból azt még mindig nem ismertem. Későre járt de én ugyan úgy ott ültem az asztalom előtt és néztem a kőóriást. Döntő elhatározásra jutottam holnap este újra elmegyek, és ha törik, ha szakad, bejutok a toronyba. Mivel reggel volt és nem voltam fáradt elmentem a város öregjeihez Információ reményében. Sajnos nem tudott senki ujjat mondani nekem a templomról. A benne feltételezhetően működött szektáról meg végképp, csak motyogtak kínosan mosolyogtak kérdéseim hallatán. Estefelé elkezdtem készülődni. Elővettem olthatatlan tudásványam szegényes kellékeit a zsákomat és benne a lámpát valamint magamhoz vettem egy pajszert. Még mindig volt egy kis időm napnyugtáig igy hát lefeküdtem… gondolkodtam. Talán kezdek megörülni mondtam magamnak. A madarak elkerülték ez tény és való volt. Bent se halottam más állat hangját vagy nyomát más élőlénynek. Holott tegnap nappal mentem a templomba egy árva fénysugarat sem láttam. És ami a legrosszabb volt az a „figyelő szempár”. De más is felmerült még bennem… miért van bezárva a templom de ami nagyon izgatta a fantáziám a toronyban mi van? Mikor újra odaértem a templomhoz már az ismert úton mentem be. Belépésem pillanatában megéreztem azt a valamit vagy valakit. Éreztem figyelte minden mozdulatom. Földszintem a hajó közepén elővettem lámpámat. Első kérdésemre választ is kaptam rögtön. Az ablakok fekete rongyokkal voltak eltakarva, szinte már már kínosan ügyelve, hogy sehol se szűrődjön be fény. Határozott célom volt így az irányomat és lámpám fényét a torony lépcsőjének irányába vettem. Úton a sekrestyés fele különös dolgora lettem figyelmes. Szentkép kevés volt, és a szentek azokon is olyan pózokban mutatkoztak, amit súlyos szavakkal lehetne jellemezni. Akadt olyan ablak is amelyen csupán sötét űrt ábrázoltak különös csillagspirálokkal. Végre a sekrestyéshez értem. Lámpám fénye megvilágított valamit amit eddig nem láttam egy könyvespolcot. Roskadásig pakolva dohszagú, penészes kötetekkel. Csak néhány címet kellet elolvasnom, hogy megtudjam miféle irodalomról van szó. Ezek a fénytől borzadó tudást tartalmazták. Necronomicon latin nyelvű fordítása vagy éppen a De Vermis Mysteris és hasonlok. Tehát a híresztelések és mendemondák nem hazudtak : ez az épület egykor valami szentségtelen szekta székhelye volt. Később az írópultban még felfedeztem egy noteszt, titkosírásos feljegyzésekkel csakhogy itt egész oldalt töltött ki egy jel amiből nem volt nehéz rájönnöm hogy minden jel az abc egy betűje. Mivel ott érzésem szerint végeztem folytattam utamat. Felmentem a lépcsőn egészen a csapóajtóig. Azt pajszerem segítségével felfeszítetem. Ami ott várt egy emelvény rajta szabálytalan ládika benne egy vörös kő. A ládán ismeretlen írás és képek. E körül hét jó állapotban megmaradt gótikus karosszék félkörben. Mögöttük a falon hét dombormű. Megvizsgáltam a ládát egy vörös kő volt benne. Letöröltem de kivenni már nem tudtam mert azt hét rúd tartóta fogva, körülzárva. Ami ez után jött hihetetlen, de a kő megelevenedett, különös világokat mutatott nekem. Nem sokáig tartót az élmény mert erőt vett rajtam a félelem, hogy figyelnek. Lámpámmal körbenéztem még egyszer, hátha találok valamit amit érdemes megnézni. A sarokba különös hulladékhalmot vetem észre. Odamentem letöröltem a vastag már már cm-es nagyságú por és pókháló réteget. Ekkor tudatosult bennem hogy emberi csontváz kuporog előttem. Öltözéke szétmálot csak néhány személyes dolga maradt meg. Bőrpénztárca benne néhány névjegykártya. És egy notesz jegyzetekkel amit eltettem. A csontváz fölé hajolva felfigyeltem különös állapottára. Itt-ott a csontok szét voltak zúzva máshol meg szivacsosak voltak. Megint máshol sárgák voltak másút szenesek. A koponya teljesen szenes volt hátul meg a tarkón egy lyuk éktelenkedett. Ekkor újra a kő vonzotta a figyelmemet. Csuklyás alakok végtelen menetét láttam benne… Hirtelen levegő után kapkodva fuldokolva fordultam el a kőtől mert minden testrészemben érzetem hogy itt van és figyel… olyan érzékekkel melyet nem tudok felfogni. Megéreztem hogy leselkedik és irányit. Ekkor a tudatlanság mély álmába zuhantam csak futottam ki onnan el a templomtól… Hazaérvén otthon delíriumos passzivitásba merültem. Nem tudtam magamról meg se mozdultam csak feküdte az ágyon. Magamhoz térvén azt kívántam csak nem valóság legyen. Nem így lett. Erről a notesztanúskodót. Fellapozván a kis füzetet, érdekes dolgokat találtam benne. Leginkább nevek számok és események voltak benne felsorolva. Ilyenek, mint hogy „eltűnések és pletykák véráldozatokról” vagy egy prof. Ismert okult tanulmányairól és hasonlok. A pap „ördögimádatról beszél” megidéztek valamit, ami nem tűri a fényt. Az általam látott kristályról is irt benne, mégpedig hogy azzal lehet előhívni a lényt. És még valami. Egy rövid kis üzenet. Alig egy sor volt, bár az mindent elmondott… .”Most értetem meg…halott vagyok, értem jönnek és feláldoznak”. Benne ezután már csak az járt… kinek?    Az ominózus estét követő napokban senkinek nem tetem expedíciómról említést. A dolgok mélyére ástam magam próbáltam rendet találni a káoszban. Próbáltam megérteni a notesz tartalmát. Mit mondjak nem jártam sikerrel, zavaros üzeneteket megjegyzéseket tartalmazott nem sok sikerrel jártam. Később a figyelmem a másik noteszre terelődött, arra amelyik jeleket tartalmazott. Hosszúra nyúltak a napjaim és estéim. Éjjelente megmagyarázhatatlan kényszert éreztem, hogy kinézek az ablakon a templom irányába. Lehet hogy elmém játszott gúnyosan vagy csak az elmebaj jeleit mutattam de a madarak érzésem szerint egyre jobban kerülték az építményt. Ahogy telt az idő egyre jobban értetem meg mindent. A professzor volt az aki elhozott ide valamit, azt a kővett amit én láttam a toronyban és köré kiépítette saját szektáját. De hogy ő miért csinálta sosem kaptam választ. Arra viszont hogy mit imádtak arra igen. A sekrestyénél talált notesz adta meg a választ. Noha ez is homályosan fogalmazott mindenesetre megértetem. Szerepelt benne egy szelem lény amelyet sötétség lakójának neveztek. Őt úgy lehetet felébreszteni ha egy pillantást vetet valaki a vörös kőre. Ez a lény állítólag mindentudó és iszonyú véráldozatokat kíván. Valamint apróbb utalások, hogy a fény a gyengéje. Akarva akaratlanul is elgondolkodtam, hogy mivel lehet felidéztem a lényt, bármikor kitörhet börtönéből. Gondolkodóba estem és rájöttem, hogy ha ez így is van a gyengéje miatt nem tud megtalálni. Ugyanis a közvilágítás leküzdhetetlen akadály neki. Legalábbis ezt hittem. Talán néhány hét nyugalmam volt nem lehet tudni. Mindenesetre gyorsultak az események. Újságok foglalkoztak azzal hogy a környéken erőt vett a félelem, pusmogtak hogy zajokat hallanak éjszakánként a templomból. Meggyőződésük volt, hogy valami ébren várakozik a zárt ajtók mögött, arra várva hogy elég sötét legyen és előbujon. Én eközben képtelen voltam rábírni magam, hogy elmenjek a kőért a templomba és elássam, valahol noha elvileg így vissza lehetne küldeni a sötétség lakóját oda ahonnan jött. Legalábbis ezt írta a titkosírásos notesz. Egy éjjeli áramszünet borzalmak sorát hozta. Környéken lakók megesküdtek hogy a valami az éjszaka kihasználva előnyös helyzetét lejött a templomból és tört zúzót majd nemsokkal később a lámpák visszakapcsolása előtt visszatért búvóhelyére. Majd irt egy érdekes dolgot az újság. Mégpedig hogy a sötétség órájában a zuhogó esőben a templom körül ember tömeg gyűlt. Azt mondták fényőrséget álnak lámpásaikkal hogy megvédjék a várost. Én már tudtam az igazságot… tudtam mindent… hogy hazudtak nekem. De talán a legszörnyűbb az volt… tudtam végem van csak idő kérdése. Féltetem magam mert egyre bizonyosabban éreztem hogy a sötétség lakója tudd mindent. Féltetem magam mert bizonyos volt hogy kettőnket valami zord kötelék fűz össze. Elmeháborodásom utolsó kegyelem döfését az adta mikor valami durranás felriasztott magamat pedig a templomban találtam. Innentől már csak naphosszat ültem tétlenül bámulva szobám ablakából azt az átkozott helyet. Átkoztam kíváncsiságom, átkoztam magam. Vártam hogy eljöjjön értem… Rákövetkező hetedik napon megéreztem végem. Egész nap borongós idő volt estére pedig hatalmas vihar…. Éreztem megint azt a bizonyos nevén nem nevezhető érzést… figyelt… én pedig ránéztem…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………. Halálra vártam!!! Halott Lettem!!!      Gólya

[Friss hozzászólások] [26-7] [6-1]