Kietlen síkságon rohanok én,
Szíwem fájdalmát enyhíteném.
Megsebezte azt egy csodaszép lény,
Kit megláttam, s megszerettem én.

A táwolban felwillanó gyönyörű képen,
Az arcodat látom, rám mosolyog éppen.
Erőm összeszedwe sietek towább,
Remélem, mielőbb odaérek hozzád.

Szaladok, rohanok, de a kép lassan
Elhomályosul, majd wégképp elillan.
Megtorpanok én a kopár pusztában,
Újra csak én wagyok a wégtelen magányban.

Megint felsejlik rólad egy kép,
S újra elkezdek szaladni feléd.
De ismét csak eltűnik előlem minden,
Mi reád emlékeztet, gyönyörű kincsem.

Megállok lassan egy aprócska dombon,
Fájdalmamat én az ég felé ordítom.
Nem találom nyomod, pedig szeretném,
Kínomat melletted biztosan feledném.

Csak bolyongok szomorún a kies tájban,
Hol szíwem szerelmét megtalálni wágytam.
A hegyek mögött lassan eltűnik a nap,
Kedwesem, szerelmem wajon most merre wagy?

Nem érkezik sehonnan wálasz a kérdésre,
Magamban zokogok a földön térdelwe.
A testem még él, de halott a lelkem,
Wágyom a halált, hogy ne kelljen szenwednem.

Előhúzom zsebemből éles késemet,
Először karomon ejtek én mély sebet.
Őrjöngwe wagdalom bőröm, a húsom,
Majd erős mozdulattal a szíwembe szúrom.

Átjárja szíwemet a hideg penge,
Wéremben úszwa, a porba fekwe.
Elszáll belőlem lassan az élet,
Kedwesem, örökké szeretlek téged.