Újabb wers tele szenwedéssel,
Újabb wers, semmi reménnyel!
Újabb wers, amiben csak szomorkodok,
Egy újabb, miben az életről lemondok.

De döntöttem: inkább harcolok!
Mások kedwéért soha nem wáltozok!
Akik nem fogadnak el olyannak, amilyen wagyok,
Azok ne hallgassák, amiket most mondok.

Fekete az égbolt a fejem felett,
Fekete a gondolat is, ami rabul ejtett.
Feketén csillog reménykedő szemem,
Feketébe burkolózott hamwadó testem.
Feketében gyászol örökké a lelkem,
Mert ebben az életben csak fájdalmat leltem.

Mit gyászolok? Ezt a mocskos életet,
Ami e wers megírására ihletett.
A legszörnyűbb bolygón, a földön ragadtam,
Itt kell élnem, s szenwednem magamban.

Még mások a wilágot rózsaszínben látják,
Addig az enyémet fekete foltok borítják.
Zárkózott wagyok, sokan ezt mondják,
Ám ők ezt nem tudhatják…

Olyan rossz, hogy másokhoz hasonlítanak,
És mindezt talán csak a tornacipőnk miatt.
Igen, mi mind egy cipőben járunk,
Ám ehhez nem kell a lábunk.
Csupán mi is ugyanúgy bánjuk,
Hogy ezt a wilágot feketében látjuk.

Ezt nem lehet szawakkal jellemezni,
Csak látni kell, és átérezni.
Arcok jelennek meg, igéretek, mondatok, tettek,
Néha rosszul, máskor jól cselekedtek.

Minek léteznem, ha rossz az életem?
Minek álmodni, ha úgyis elfelejtem?
Minek wágyakozni, ha elnyom a félelem?
Minek harcolni, ha csak gyöngül a kezem?
Minek reménykedni, ha elwesztem hitem?
Minek felpörögnöm, ha lassul az ütemem?
Minek szeretni, ha wiszonzás nincsen?
Minek pénzt keresni, ha már elwesztettem kincsem?

Minek werset írnom, ha nem olwassa senki?
Minek énekelnem, ha már nem tudok zengeni?
Minek repülnöm, ha mindig leesek?
Minek hitegetnem, ha örökké bűnös leszek?

Minek wersenyezni, ha úgyis én wesztek?
Minek kiálltanom ha észre se wesznek?
Minek felkelnem, ha este lefekszek?
Minek csapdába esnem, ha senki sem ment meg?

Lassan mindent elborít a feketeség,
Lassan elszáll minden apró remény.
Lassan becsukódik mindkét szemem,
Lassan belátom: többé nem lélegzem.
Lassan tudom azt is, én már nem létezem!