Remegek, közeleg az éjjel,
Lelkemet aggodalom tépi széjjel.
Egyedüllét, igen, ettől félek,
Sötét, hideg magányról beszélek.

A kertben ülök, rámsüppedt az este,
Hidegen körbefon hajlékony teste,
Nem fáj, wagy csak megszoktam talán,
Wégignézek a házak feketés falán.

A szorongást alkonyatkor érzem,
Mikor a nap még nem ment le egészen,
És a kapuban wárakozik engem leswe,
A fekete és hűwös, kegyetlen este.

Aztán az alkony lágyan towaillan,
És az este feketéje lábamon csillan.
Megremegek, érzem magányát belül,
Amint kényelmesen a kert egészén elül.

Nézem szótlanul, nézem némán,
Tűnődöm szíwem magányán,
Hogy miért e sok átwirrasztott éjszaka,
Szíwem walakihez miért nem talál haza?

Bús gondolatok ezek, átjárnak peckesen,
És közben kedwem lehangolják teljesen.
Ő akar engem, csak ő, az este,
Ezért telepszik rám, oly mohón a teste.

Fullasztóan önző, csak magának akar,
Lelkemből jég keze darabokat kimar,
Miközben egyre csak gunyorosan kacag,
Segítségemre, tudja: senki sem szalad.

De téwed, segít egy puha léptű angyal:
A kert wégében feldereng az aranyszínű hajnal.
Az este bosszúsan megrázza loboncát,
És szalad a kerten, az utcán át.

Wajon howa fut? – mélázom egy darabon,
De szemem megakad a tündöklő hajnalon.
Szíwemben szétárad fáradt nyugalom,
S fejemet lágyan ölébe hajhatom.

Érzem tagjaimban szeretet árad szét,
Érzem talpam alap a föld melegét,
És ekkor lelkem a wégtelennek ajánlom fel,
És az boldogan towarepül az aranyló semmiwel.