|
Halálod után
A fényképed a kezemben,
wagy csak egy régi érzés hatott meg...
Már nem emlékszem tisztán,
de ma is minden percem a tiéd, bár tudnád...
Könny mossa arcodat a képen,
pedig mosolyogsz és engem ölelsz éppen.
Az a boldogság, öröm és wágy,
ami akkor bennünk élt,
most bennem dobog towább...
Szeretem hallani a hangodat,
ha mögöttem állsz és suttogod a szawakat.
Nem, én nem fordulok meg, akkor eltűnne a warázslat.
És eltűnik a könny is a képről,
ujjaimmal lassan letörlöm,
s már nem sírok towább,
nem akarom, hogy összetörwe láss...
A leheleted most is érzem,
itt szuszogsz a nyakamban,
s hogy igazán soha nem mész el,
ezt minden nap elmondtad.
Hátra néznék, de tudom, hogy
a te illatod tölti be a szobát,
és fáj a kérdés, de nem is wálaszolsz...
Milyen odaát?
És milyen úgy meghalni, hogy welem maradsz, míg élek?
Mennyire fáj, hogy a fiad sohasem láthat téged?
Újabb gyötrő kérdések...
Inkább wisszateszem a fényképed,
és álomba ringatom magam azzal a tudattal,
hogy most is kezed a hasamon wan,
és érzed, ahogy mozog a kisfiad...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
