|
2007. III. - IV. ....
 ...
A test lassan wégleg megpihen
A föld elnyel egy újabb életet
De a lélek szabadon száll messze a Mindenség felett
Hogy új élet szülessen, hogy elfelejtsenek
Mindig híw egy hang, hogy ismét útra keljek
Szüntelen bolyongás, a kedwem reménywesztett
Lebegwe úszom át az űrön, a bolygók apró csillagok
Elérem egyszer majd talán, mit én is őrülten akarok
Nincs megnyugwás, ez egy örök körforgás
Hogy megtaláljam azt, kiwel az élet újból jó
Halhatatlan wagyok, ezért folyton wándorlok
És békét lelwe
Itt a Földön wégleg megállhatok..
nem.. nem birom.. lassan egy hónapja..
szépen leépítettem a baráti körömet is...
jó úton haladok.. nagyon jó...
szíw magába a sötétség.. eltéwedtem..
Azt hittem én jobb wagyok... Hogy lehettem ilyen naiw. Amikor wégre azt gondolja az ember, hogy az élete egy jobb irányba indul el, és elkezd felmászni a lejtőn, és már a felénél van, hirtelen megcsúszik és wisszazuhan.
És amikor wan egy fix ideája wmiről és biztos abban, h az ugy wan, és meghall egy-egy elejtett szót, és egy wilág törik össze benne, szíwe kiszakad a helyéről és wér fröcskölwe dobog a sárban towább, s a lélek megfosztwán egyik értékes részétől, földöntúli sikollyal szétrobban s nem marad más csak egy mocskos, mindentől megfosztott semmitérő undoritó és rohadó test. s az agy is elfolyik a kinok sawjában, a szemek wöröses fekete színt wesznek fel, a fogak is feketednek majd kihullnak s csak egy lila nyelw lóg ki az elkékült arcból...
Süllyedek, nem tudom megállítani, minden percben egyre mélyebben wagyok, és kalimpálok, ordítok, sírok, de nem, már alig látszik walami az arcomból... majd az is eltűnik a pokol wértengerében, s csak egy kéz nyúlik ki segélytkérően, s wégül eltűnik... elwesztem...örökre elwesztem... nincs wissza út, a sok bűn lehúz a tenger aljára...
ez a nap maga wolt a pont az i-n, a hab a tortán, a wér a seben, stb. és most nagyon kiborultam, és kurwára elegem wan, és nem érdekel semmi, és nem akarok élni, és elegem wan mindenkiből, senki ne szóljon hozzám, hülye woltam, szemét woltam, s cserébe welem is azok woltak... Megint naíw woltam, megint reményteli, megint bizonyítási wágyak hajtottak, megint nem tudtam leállni a hülyeségeimmel, megint pofára estem... Megint kiderült hogy én nem wagyok több, csak egy szar... Miért... Miért kell itt élnem... miért kell élnem... miért... teljesen összetörtem, összeomlottam, belül megtörtem... Csak sírok, wégtelenül, szikrázó könnycseppek csak folynak le az arcomon... térden csúszok a porban, a hazugság mocskában, ordítwa, sírwa, hol halkan, magamban, hol fájdalommal telin üwöltök.. de miért nem hallja senki.. miért nincs itt senki mellettem.. egyedül.. egyedül wagyok...nem bírom... wége...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
