Egyre kegyetlenebb a wilág... már nem bírom..beteg wagyok...súlyos beteg..
haldoklom...nem menthet meg senki... a sötétség elfoglalta lelkem...
félig eszméletlenül fetrengek a porban,s mocsokban... wért köhögök...
szemeim helyén két fekete folt...nem bírom már... megcsalt a wilág...
wagy talán mégsem?... hiszen mindig is ugyanolyan volt...
soha semmi sem wáltozott... csak az én szíwem... az én reményekkel teli szíwem...
egy halott rózsa kínoz helyette...tüskéiwel wérző sebeket keltwe lelkemben...
melyekből csak patakzik a wér...fekete szíw...halott lélek.. síró szem...
elkínzott test... naíw lány... fájdalom...gyűlölet... ordítok a sötét éjszakában...
torkom szakadtából ordítok... s szembe köpöm a sorsot... fintorral arcomon fordulok felé;
"Boldogságot ígértél...becsaptál...hagytam magam, hagytam, mert bíztam benned, s hittem,
nem hazudsz.. hittem a boldogságban, s a szép dolgokban.. hittem az életben..
de elwesztettem hitem, s már csak egyre wágyok, megölni téged, megölni a wilágot..
nem lehettem boldog, hát pusztuljak!! S pusztuljon welem wilágom is... "
Mondataim wégén már csak üwöltök.. elkeseredettség, gyűlölet, fájdalom,
s elhagyatottság wegyül hangomba... majd felállok...szédelegwe indulok a föld wégére..
hol az örök rothadás szakadékja wár rám... már érzem a bűzt..
hallom az elkárhozott lelkek sírását...látom a démonok táncát... összeesek..
de nem hagyom magam.. towább kell mennem.. már négykézláb mászok,
körmeimet a földbe mélyesztem, s úgy húzom magamat... a wégzetem felé...
kezemmel kutatok.. de nem érzem már tenyerem alatt a földet.. hát elértem...
elértem testem kínjának utolsó percéhez... minden erőmet összeszedem, s felállok...
körbetekintek a tájon... PUSZTULJ!!! üwöltöm teli torokból majd egy welőtrázó sikoltással
a mélybe wetem magam... Fekete tűz lobban, s belekap az elszáradt tájba...
s így pusztul wilágom...lelkem fájdalmától... így pusztul el minden...minden a wilágon...