Igen. Lassan egy újabb év.

Mennyi minden történt.. és mégsem történt semmi.

Lassan egy év eltelt azóta, hogy félig környezetet váltottam, és mégsem történt semmi.

Semmi, ami pozitív irányba terelné az életem.

Befejeztem a félévem, befejeztem az évem.

Sok-sok gyerek. Igen. Ez kell nekem.

Talán lesz nekem is.

Talán attól, akitől kell.

Talán lesz még egy életem.

Talán még újra kezdhetem. Áh.

Valaki nem akarja, hogy újra kezdjem.

Újra kezdhettem volna akkor, amikor leszakadt a plafon a szobámban (a koliban).

De nem. Nekem akkor pont rádióznom kellett.

Igen. Rádióznom. Keddenként műsorvezető vendég voltam a Szent Korona Rádiónál.

De ezt is elszúrtam, mint mindent..

Az egész egy tüntetéssel kezdődött a Kossuth téren..

Mi is lehetne romantikusabb annál, mint könnygáztól fuldokolva kézen fogva rohanni a droidok elől?

Forradalmi romantika. Kac-kac.

Hosszútávon ez véget vetett a műsorvezetői pályafutásomnak.

Mindez miért? A külsőm miatt.

Ejj ez a negatív diszkrimináció =)

Sebaj. Talán szeptembertől újra lehet hallani csengő bongó hangomat.

Viszont valami fáj.

„Azt álmodtam, hogy amikor műtenek.. és utána felébredek.. ott leszel mellettem és fogod a kezem.. de felébredtem még egyszer és már nem voltál itt..” – „Ott leszek.”

Nem volt ott.

Nem is a műtét utáni fizikai fájdalmat éreztem.

Szűnni nem akaró végtelen fájdalom volt a szívemben.

Hát mégis egyedül voltam.

Igen. Műtét.

Sajnos nem a lelkemet műtötték meg. Csak a térdem.

De ott is hoztam a formám.

Nem volt jó a vérvételem. Elfelejtettek felírni a napi műtéti listára. Igen. Ez vagyok én.

De szerencsére (?) lett helyem. 6 és fél óra várakozás után letoltak a műtőbe. Vagyis.. elindultunk felé..

Lent hagytak a folyosón. Otthagytak, mint egy darab rongyot. Ha nyílt az ajtó, nekiment az ágyamnak, lökött rajtam egyet. Rándult az infúzió. Olyan voltam, mint egy kavics az úton, amibe minden arrajáró belerúg. Az a sok szánakozó tekintet. Borzalmas.

Futószalagon ment az egész. Senkit sem érdekelt ki vagyok, hogy éppen fáj-e az, ahogy tekergetik a lábam. Semmi. Egy senki vagy. Borzalmas. És nem tudod, most mi fog következni. Csak vársz. És nézed a különböző méretű szikéket, csöveket, gézlapokat, defibrillátort….

Aztán jött az altatóorvos. Valami löttyöt belenyomott a vénámba. És vártam.

Vártam, hogy lecsukódjon a szemem. De nem.

Aztán jött megint. Újabb adag.

Felnéztem a plafonra, és vártam. És jött.

Hirtelen sötétség.

Ilyen lehet a halál?

Ilyen meghalni?

Mert ha igen, akkor sürgetem kicsit = )

Aztán „Kata, ébredj!” Itt rontottak el mindent.

Persze ismét adtam magam. Hirtelen felugortam és kérdeztem „Kész van?!”

Ezzel a lendülettel rántottam le magammal mindent, majdnem kiszakadt az infúzió is.

Kac-kac. Gyorsan visszafektettek.

A szobámban Ő persze nem várt.

No sebaj.

Ennek pont egy hónapja.

Azóta minderre csak az a 3 heg emlékeztet. És persze az, hogy a járás még nem tökéletes =)
Ahogy a lelkivilágom se.

Sok minden nagyon rosszul esik. Iszonyat rosszul.

A helyzet annyit változott, hogy már nem enyhítem a lelki fájdalmat fizikai fájdalommal.

Pedig ennél jobban nem fájhat semmi. Mint amikor az embert a saját barátai basszák át.

De leginkább az, hogy jóban rosszban ott vagy. Elküldenek a francba, de te ott vagy.

Később akarnak téged, de tereled a témát, mert tudod, hogy rossz vége lenne.

És egyik napról a másikra le vagy ejtve.

Mint nő. De ez kit érdekel?

De hogy mint barát..?! Ezek után?

Egy kis aranyos arc miatt ennyit ért a 3 év barátság? És ennyit ért az, hogy egy hete még lányt se akart látni?
Hát ennyit ér a barátság, ha ott az ellenkező nem?!

Csak én vagyok ilyen HÜLYE, hogy a barátok mindennél, ismétlem MINDENNÉL fontosabbak? És nem csak azért tartom őket, hogy már lassan a wc-zési ütemet is lekoppintsam?

Miért jó egy buli, ha nem bulizok? Csak ülök a kis barátom ölében és leszarok mindenkit.. Főleg a BARÁTAIMAT!

Hát ennyi?

Én nem. Soha. Én nem!

Ember vagy? Vagy nem?

Ennyi a barátság?

Sírtál már?!

És ezt elfelejted?.. A víz szalad.. De a kő marad.. A KŐ MARAD!

(De meddig? Ha túl erős a vízsugár.. a kő sem marad..)